Hétfői csoda?

[leighaplum]

Tudjátok, én mindig is az a típus voltam, aki a terveire esküszik. Excel-táblázat a bevásárláshoz, listák a hétvégére, és a karrierem is egy szépen megtervezett útvonalon haladt – egészen addig, amíg egy hétfői napon, úgy fél évvel ezelőtt, minden fenekestül fel nem fordult.

A cég, ahol öt évig dolgoztam termékfejlesztőként, hirtelen létszámleépítést jelentett be. Nem viccelek, hétfő reggel nyolckor kaptam a levelet, és tizenegyre már a dobozaimmal a kezemben álltam az iroda előtt. A napos, ámde hűvös budapesti utcán bámultam az eget, és azon gondolkodtam, hogy az életem egyik pillanatról a másikra hogyan változott egy nagy, piros „állj” táblává. A megtakarításom nem volt vészes, de pánikolni azért kezdtem. A barátaim azt mondták, pihenjek, gondolkodjak, de én képtelen voltam megülni a fenekemen.

A következő hetek a CV-k küldéséről és a motivációs levelek írásáról szóltak. Naponta tíz-tizenöt pozícióra jelentkeztem, és a válaszok többsége elutasítás vagy a csend volt. Ez a csend volt a legrosszabb. Ültem a gép előtt, frissítettem a mailjeimet, és közben az agyam elkezdett teljesen más dolgokon járni. Valami kikapcsolódás kellett, hogy ne őrüljek meg.

Egyik este, amikor már a plafonon másztam, egy régi egyetemi haverom hívott fel. Ő mindig is lazábban kezelte az életet, és mesélt nekem egy játékról, amivel este eltereli a figyelmét. Mielőtt észbe kaptam volna, már regisztráltam is. Nem a pénzért mentem, hanem a kikapcsolódásért, arra gondoltam, ha már a sors így alakult, akkor legalább egy kicsit lógassam el az időt, ahelyett, hogy a negatív gondolataimmal küzdjek.

Az első alkalommal csak a felfedezés lázában égtem. Rengeteg játék, színek, hangok, és valahogy a pörgés maga ellazított. Nem gondoltam arra, hogy nyerek vagy veszítek, csupán arra, hogy nem az álláskeresésem kudarcain morfondírozom. Aztán jött az a bizonyos este.

Emlékszem, esős csütörtök volt, és a laptopom előtt ültem egy bögre teával. Már egy jó ideje játszottam, néha kisebb összegeket raktam fel, játszottam, majd kiszálltam. Ezúttal sem volt másképp, egészen addig, amíg egy különös érzés fogott el. Úgy döntöttem, emelek a téten, de csak egy közepeset – nem akartam hülyeséget csinálni. A játék, amit választottam, egy egyszerű, klasszikus nyerőgépes húzás volt, nem valami hivalkodó újdonság. Megnyomtam a gombot, és a szimbólumok pörögni kezdtek.

Aztán megálltak. Három egyforma, arany színű ikon sorakozott, és a képernyőn egy hirtelen, ám annál színesebb animáció robbant be. Nem mondom, hogy kiabáltam, de a teám kilöttyent az izgalomtól. A nyeremény nem volt egy hatalmas jackpot, “csak” annyi, amennyi egy hónapnyi bevásárlásra vagy egy hétvégi városlátogatásra elegendő. De az érzés, ahogy a semmiből jött, az mindent megváltoztatott.

Abban a pillanatban, ahogy az egyenlegen láttam az összeget, valami átkattant bennem. Nem a nyeremény nagysága volt a lényeg, hanem az, hogy egy olyan helyzetben, ahol mindent kontrollálni akartam, a véletlenre bíztam magam, és az nem hagyott cserben. Onnantól fogva az egészhez való hozzáállásom megváltozott. Rájöttem, hogy ez nem pénzkereseti mód, hanem egy játék – igen, a vavada ee nevű platformon tapasztaltam meg először, hogyan lehet a kockázatot puszta szórakozásként kezelni, úgy, hogy közben az ember tanul valamit saját magáról.

Kezdtem egészséges keretek között játszani. Meghatároztam egy összeget, amit havonta szórakozásra szánok, és ehhez tartottam is magam. Ez lett az új normám. Amikor játszottam, a hétköznapi gondok háttérbe szorultak. Néha nyertem egy kisebb summát, ami megdobogtatta a szívem, néha pedig vesztettem, de egyiket sem vettem tragikusnak. A lényeg a játék örömében volt, abban a bizsergető érzésben, amit a véletlen kiszámíthatatlansága ad.

Egy hónappal később kaptam egy állásajánlatot, méghozzá egy sokkal izgalmasabb projekttel, mint az előző. Amikor az új főnököm az interjún megkérdezte, hogyan kezelem a stresszt vagy a kudarcot, mosolyogva mondtam, hogy megtanultam, hogy néha érdemes elengedni az irányítást, és hagyni, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy a sors – vagy éppen a szerencse – akarja. Nem részleteztem, hogy a tanulópénzt egy virtuális kaszinóban fizettem ki, de igazam volt.

A lényeg, hogy ma már tudom: nem az a fontos, hogy mindig mi nyerünk, hanem az, hogyan játszunk. A stratégia és a fegyelem az élet minden területén számít, a játékban csakúgy, mint a valóságban. Vannak emberek, akik azt gondolják, a szerencse vak, én viszont most már hiszek abban, hogy a szerencse csak a felkészült elmének kedvez. Felkészültnek pedig pont attól lettem, hogy megtanultam nyugodtan kezelni a vavada ee nyújtotta lehetőségeket és kihívásokat. Nem mondom, hogy ez a világ megváltása, de egy hétfői napon, amikor minden összeomlani látszott, ez a hobbi megmutatta nekem, hogy egy kis szerencse és sok pozitív hozzáállás még a legreménytelenebb helyzeteket is érdekessé varázsolhatja.